Kutyaélet,  Zsongó Dongó

Fogas kérdés

Kezdenek igazán nagyon kihozni a sodromból a fogacskáim! Pedig sokáig nagyon jól megvoltunk, teljes egyetértésben zsiványkodtunk, titkos szövetségünk remekül működött, egymás tökéletes cinkosai voltunk. Aztán, néhány hete valami megváltozott, és kezdetét vette a szégyenletes árulások sötét korszaka.

Először az elsők lojalitása ingott meg. Éppen egy nagy almaszeletbe haraptam bele, amikor úgy éreztem, valami nincs rendjén. Mintha egy fog megmozdult volna a nyelvem hegyénél. Akkor még nem gyanítottam, hogy ez a tömeges hitszegés, lázadás első jele volt. Bárcsak sejtettem volna! Egy kicsit megpiszkáltam, mamókáztam, de nem moccant újra. Így hát boldog tudatlanságban folytattam a napi rutinomat. Sétáltam, mindent (is) megszagoltam, üdvözöltem a mancsos pajtikat, egy kicsit makrancoskodtam az útirány meghatározásakor – csak hogy a gazdi se unatkozzon már. Felborogattam a járdán nyargaló bodobácsokat, megkergettem egy pillangót, és sikerült öt fehér epret is felnyalábolni. 

Séta után nagyot aludtam, álmomban újabb hőstettet hajtottam végre:

Daphné, a csörgős víziló barátnőm veszélybe került, amikor egy neveletlen borzas kutya elrabolta, de én még időben maghallottam a segélykiáltásait. Futottam, ahogy csak a mancsom bírta, és olyan hangosan ugattam, ahogyan a torkomon kifért. Megadásra szólítottam fel a haramiát, de az egy sűrű rengetegbe vetette be magát. Daphné rémülten nézett hátra, tőlem várva a megváltást. Összegyűjtöttem minden energiámat: lehet, hogy kurta és görbe a lábam, de a szupererőmet harcba hívva megállíthatatlanná válok! 
– (H)ősi erő, hívlak téged!
Ebben a pillanatban a tacskók rendíthetetlen bátorsága, vakmerősége, akaratereje járt át, és egyetlen ugrással a banditára vetettem magam.
Majd én megmutatom neked! – ragadtam meg a fülét, ám a fogamba éles fájdalom hasított, és akkor, akkor… felébredtem. 
Jól van, semmi baj Kismaszat, rosszat álmodtál? – ébresztgetett a gazdi.

Pedig már majdnem elkaptam, már megvolt! Sebaj, azért rendes dolog tőled, hogy figyelsz rám. De álljon csak meg a menet! Mi történt a fogammal? Bizsereg, meg nyom, meg néha bele is hasít! Mefgpifkálom… Auuuu… Cuppog is! Viszket! Rágnom kell! Segítség, segítség! Rupert, Frédrich, Pókpolip, valaki! 

– Heeello, bolondóra van Dongó? Hova rohangálsz, hangyás lett a feneked?
– Ez cseppet sem vicces most! Rágni, rágni kell…. fogd már meg a kötél végét, ez most élet-halál kérdése! Jujj ez fáj, inkább nem rángatom. Ó hitvány fogak, elárultatok! Rupert segíts!
– A mackóval szeretnél játszani? Rágcsizod a karját? Hűha kispajtás, azt hiszem, valakinek ki fog potyogni a foga. Vérzik egy picit. Na, így jó? A karja elég puha? Nocsak! Nézd, ki is esett! Hát te egy kis hős vagy! Kérsz rá valami hűvöset?

Így hagyott el az első fogam. Aztán a második, a harmadik…. Szerencsére hű barátaim (az igaziak!) mindig mellettem vannak, ha rágcsálom őket, gyorsabban meg tudok szabadulni az ádáz tejfogaktól. Eleinte egy picit féltem, hogy mi lesz velem nélkülük, de képzeljétek: sokkal keményebb, erősebb, és nagyobb fogak nőnek a helyükre! Egészen komoly lesz velük a mosolyom! Megállj csak, borzas kutya! Megcsíplek velük!

Auf Wiedersehen meine Freunde! 

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük