Gazdisarok,  Kutyaélet

Lakásban kutya? Ne már! De már!

Azt, hogy Dongó az életünk részévé váljon, sokéves vívódás előzte meg. Érvek és ellenérvek csatája volt ez, ahol sokszor nem volt egyértelmű, hogy melyiket mondja a szív, és melyiket az ész. A gyermekkor óta tartó vágy egy édes szőrgombóc társasága után, és a felelősségtudat harca, ami óvatosságra int, mert a mi örömünk, amit Ő szerez nekünk, nem lehet fontosabb, mint az, hogy Ő jól érezze magát. Az, hogy nekünk jó, mi sokat kuncogunk miatta, vagy éppen rajta, a fontossági sorban csak az után következhet, hogy Ő boldog, kiegyensúlyozott, és nem szenvedi meg a társasházi életet. Itt persze fontos tényező az, hogy mindketten dolgozunk, zömében azonos munkarendben, ami azt jelenti, hogy naponta akár 9 órát is egyedül kell töltenie.

Egy lakásban – általában – nincsen zöngő légy, csicsergő madár, vagy ásásra alkalmas terület, ami kellő mennyiségű ingert nyújtana egy mindenre kíváncsi kiskutyus számára. Ott vannak persze a játékok, de egy idő után azok is elveszítik az újdonság varázsát. Így hát a legtöbb alkalommal végül azért nem mertük elhatározni magunkat a kutyás lét mellett, mert féltünk attól, hogy neki nem lenne eléggé boldog az élete egy pici lakásban. Sokszor az volt a kibúvónk, hogy majd ha végre kertes házba költözhetünk, akkor lesz megfelelő az időpont, vagy egyszerűen csak a „majd egyszer, de még most túl problémás minden” kifogás miatt nem hoztuk meg a döntést. Egyszer aztán, egy sok szempontból terhelt időszak kellős közepén, az általános hangulatom javítása érdekében édes kis törpetacskók képeit és videóit nézegettem a világhálón. Valahogy jött a tudatalatti akarata, rákerestem az eladósorban lévő kölykökre. Olyan volt ez, mint amikor tudod, hogy nem fogsz autót vagy házat vásárolni, de olyan jó eljátszani a gondolattal, és csak úgy, teljesen kötetlenül álmodozni kezdesz. Szinte az első hirdetés, amit megtaláltam, egy hozzánk közeli településen található alom volt. Mit mondjak? Édes kis pofik, csepp kis gombócok, mini tappancsok… tehát olvadoztam. Minden hátsó szándék nélkül – tényleg! – elküldtem a hirdetést a Kedvesemnek, hogy gyönyörködjön csak ő is! Aztán ennyi. Elengedtem a dolgot. Mert ennek még nincsen itt az ideje – mondta a szigorú józanész. Aztán a Kedvesem este megkérdezte, hogy szeretném-e megsimogatni a kicsiket, mert másnap lenne rá lehetőség. Meglepett, és nagyon boldoggá tett a figyelmessége. Azért inkább figyelmeztettem, hogy jól gondolja meg, mert ha egyszer megérintem őket, és valamelyikük kiválaszt minket, én egészen biztosan elveszek… és pontosan így is történt. Abban a pillanatban, amikor beléptünk az ajtón, és az egyik kis szeretetgombóc odarohant hozzánk, őrült farokcsóva közepette össze-vissza nyalogatta a kezünket, már nem volt több kérdés, nem volt több kétely vagy bizonytalanság. Belenéztem azokba a csillogó szemekbe és azt éreztem, hogy egész életemben eleget vártam már az ideális körülményekre. Nem akarok többet várni! Ha nem optimális, hát majd mindent megteszek, ahogy annyira legyen az, amennyire csak lehet! Mire várjunk? Nem élhetjük le az életünket úgy, hogy csak vágyakozunk, hogy folyton a „majd akkor ha” kifogások mögé bújunk. Most van itt az alkalom, most kell kimozdulni a komfortzónából, megerőltetni magunkat, és végre elhinni, hogy az álom megvalósulhat.

Az a kiskutya Dongó volt, aki attól a pillanattól, hogy először találkoztunk vele, gyökeres változásokat hozott az életünkbe. Sok leckét kapunk tőle nap mint nap magunkról, egymásról, és hiszem, hogy okkal jött, okkal Ő jött hozzánk.

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük